2014. március 4., kedd

#Blogajánló 2.

Sziasztok! Én most egy blogajánlóval érkeztem amit Nessának készítettem el meglepetés képpen, Hogy miért? Imádom a blogjait, az írását és így próbálom viszonozni mind azt amit az olvasóiért tett/tesz. Remélem örülni fog neki.


Prológus: részlet!
,,,...Ma különösen kicsi volt a forgalom érthető,hogy unatkoztam.Le vettem a kis csipkés fehér kötényem magamra kaptam a nadrágom és a felsőm,fel kaptam a táskám és köszönésképpen intettem Jessicának.Ki robogtam az ajtón,elő halásztam a telefonom a táskám mélyéről.Valakinek vagy inkább valakiknek nagy erővel neki ütköztem és az utca kellős közepén elterültem.Sajgó fejjel néztem,fel 4 aggódó kapucnis napszemüveget viselő fejjel találtam szemben magam.
-Elnézést,nem figyeltem.-motyogtam és fel ültem.
Akkor láttam meg,hogy velem szemben is ugyanúgy a földön kiterülve fekszik valaki.
-Jól vagy?-nyújtott kezet nekem kedvesen az egyik fiú.
-Azt hiszem.
Meg fogtam a kezét és a segítségével fel álltam,le poroltam magam és a földön fekvő fiúra néztem.Fejéről le repült a napszemüveg a kapucni hátra csúszott.Ő és a 3 másik srác pukkadoztak a nevetéstől.
-Ne haragudj.-segítettem fel.
Az arca nagyon ismerősnek tűnt,végig néztem a többi 4 fiún is.
-Szép kis találkozás.-nevetett jóízűen.-Szia,Zayn vagyok.
-Sziasztok.-mondtam.-Vanessa.
-Harry.
-Louis vagyok szépségem.-húzogatta a szemöldökét.
-Liam.
-Niall.
-Jól sejtem,hogy a One Directionba szaladtam bele?
-Aha.-válaszolt Harry.-Nem tűnsz veszélyesnek.
-Köszi.-nevettem.
-Nincs kedved enni velünk valamit?-simogatta a hasát Niall fájdalmas arccal.
-Most az egyszer egyetértek a szőkével.-helyeselt Liam.
-Szívesen.-mosolyogtam.
-Nando's!-kiabált Niall és futásnak eredt.
A többiek utána rohantak én pedig Zaynnel nyugodtan sétáltam.
-Szereted a zenénket?-kérdezte.
-Igen.
Halványan el mosolyodott,az arcát fürkésztem nagyon helyes fiú,bevallom,tetszett.
-Nem ütötted meg magad?-néztem rá.
-Lehet,ha már angyalokat látok.-vigyorgott.-Örülök,hogy belém szaladtál Vanessa.
-Részemről a szerencse Zayn.
Oda értünk a Nando's-hoz,megtaláltuk a fiúkat az egyik asztalnál.Niall előtt hatalmas mennyiségű étel sorakozott.
-Azt mindet megeszed?-kérdeztem tágra nyílt szemekkel.
-Ennél sokkal többet eszik.-oktatott ki nevetve Harry.
-Ülj ide.-paskolta meg a maga melletti helyet Louis.
Mellé ültem,a másik oldalamra Zayn került,előttem Harry az ő két oldalán pedig Niall és Liam.
A mellettem helyet foglaló Louis elő halászott egy galambot (?!).
-Mit kérsz Kevin?-simogatta meg.
Valószínűleg úgy nézhettem rá mint egy kisgyerek aki most lát életében először hörcsögöt.
-A galambhoz beszél?-suttogtam oda Zaynnek.
Félre nyelte az üdítőjét és köhögve fordult felém,eközben rázta a nevetés.
-Ő Kevin,Loui galambja.-mondta miután már nem akart megfulladni...."

Részlet a 84.részből:
,,Lehunytam a szemem, legszívesebben aludtam volna, csak azért, hogy felejtsek. Hogy álmomban vele legyek, hogy abban reménykedjek, amikor felébredek ő ott lesz, és a fülembe súgja, hogy az egész csak egy borzasztó rémálom, ami soha nem fog megtörténni. Üresnek éreztem magam, érte éltem/élek és ő már nincs velem, mintha elveszítettem volna az egyik felem. Bámultam a plafont, egy pókot fedeztem fel az egyik sarokban, gondolatok nélkül néztem, miközben a szoba másik felében Niall szipogott. Ha itt lenne és meglátná azt a pókot, követelné, hogy vigyem ki, és én nevetve kivinném. A könnyeim egymást követték, arra gondoltam, hogy ha itt lenne a mellkasomon feküdne, puha haja csiklandozná meztelen mellkasom, miközben hosszú ujjaival apró mintákat rajzolna rá. A hajába túrhatnék, megcsókolhatnám, és az örökkévalóságig ölelném ő pedig megnyugtatna, a hajam simogatná és a fülembe suttogná, hogy szeret. 
-Harry?-ült le az ágy szélére Danielle.
Egy ideje nem szólaltam meg, és meg sem mozdultam, nem tudtam, nem volt erőm hozzá.
Csak a fejemet mozdítottam és Louis párnájába töröltem az arcom.
-Nem vagy éhes?
Visszafordítottam a fejem, nagy levegőt vettem és erőlködve ülőhelyzetbe húztam magam.
-Mit akarsz csinálni?-bámult rám Zayn.
Elszorult a torkom, szaporábban vettem a levegőt, a szememet elöntötték a könnyek.
-Vissza akarok menni.-suttogtam, és amint az utolsó szó elhagyta a szám, az alsó ajkam megremegett és a hangom elcsuklott.
-Maradj itt.-ült le mellém Louis.
-Egyedül akarok lenni.
Csend lett, majd Liam felállt és a kezét nyújtotta felém. A lábaim nem engedelmeskedtek a parancsnak, amit az agyam követelt. Megkapaszkodtam Liamben, miközben Louis a másik oldalamra sietett, szánalmasnak éreztem magam, de nem érdekelt mit gondolnak rólam, semmi nem érdekelt.
-Hol van a levél?-emeltem fel a fejem, egy makacs könnycsepp ismét végigszánkázott az arcomon és lecsordult az államon.
-Itt van nálam.-sietett felém Niall. 
Átvonszoltak a másik szobába, a mi szobánkba, ahol az ágynemű még gyűrött volt, az illata még ott volt a levegőben, ami miatt ismét sírni kezdtem.
Letettek az ágyra, Niall a gyűrött papírt az éjjeliszekrényre tette, ültem egy darabig és bámultam rájuk, közben Zayn is bejött.
-Kösz, srácok.-suttogtam.
-Bár ne köszönnéd.-nyelt nagyot Liam.
Váratlanul ért az ölelésük, mégis amikor feleszméltem, szorosan öleltem át őket, kapaszkodtam a pólóikba, mert úgy éreztem, rajtuk kívül már nem tudok mibe kapaszkodni. Kivétel nélkül mindegyikőjük szipogott amikor elengedett.
Louis a kezembe nyomta a telefonom, megveregette a vállam majd a kézfejével megtörölte a szemét.
-Hívj fel, ha kérsz valamit. 
-Tedd be azt a CD-t, ami ott van a hifi mellett.-suttogtam.
Odalépett, mind a négyen a borítóra meredtek, majd egyszerre fordultak felém.
-Harry, nem kéne...-krákogott idegesen Zayn.
-Ennyi maradt.-csaptam a kezeim a combomra.-Tedd be!
Végigdőltem az ágyon, a párnáját az arcomhoz szorítottam és könnyes szemekkel szívtam be az édes, mámorító illatot. A fiúk nem mentek ki, én pedig csak feküdtem és hallgattam a hangját, amit már csak onnan hallhatok. Hirtelen felindulásból ültem fel, a lábaim ezúttal engedelmeskedtek, és bár bizonytalanul, de a bőröndömhöz tudtam menni. Leültem a földre, feltéptem az oldalzsebet és a kezembe vettem az apró dobozt. Nem kellett volna várnom. Ha a koncert után megteszem most itt lenne...."


Prológus: csak részlet, mert hosszú!
,,....Lassan haza érkeztünk,a kapuban még adott egy puszit az arcomra.
-Köszönök anyának utána átmegyek.-engedte el a kezem.
-Oké.-vigyorogtam rá és be szaladtam.-Megjötteem!-ordítottam el magam az ajtón belépve.
-A konyhában vagyok!-válaszolt anyu.
Le dobtam a táskám és a konyhába szaladtam,fel ültem a pultra és egy puszival köszöntöttem anyát,mást nem nagyon tudtam mert a szüleim elváltak és apu Franciaországba költözött.
-Hol hagytad Harryt?-simogatta meg a hajam.
-Mindjárt jön.-piszkáltam meg a lábasban fincsin gőzölgő főtt kukoricát.-Au.-rántottam el a kezem,a drága anyukám rá csapott.
-Ne nyúlkálj,az Harryé.
-Mi az enyém?-lépett be a göndör.
-Az én anyám főz neked kukoricát.-duzzogtam.
-Majd kapsz az enyémből.Szia Bess.
-Szia Harry.-szedte ki anyu egy tányérra a kukoricákat.-Anyukád otthon van?
-Igen.-bólogatott jó kisfiúsan.
Le ugrottam a pultról és fel szaladtam a lépcsőn és be rontottam a szobámba.
20,19,18...
-Mit csináljunk?-ugrott be mellém az ágyamba.
-Filmezünk?-piszkáltam a takaró csücskét,péntek van így nem kell tanulni.
-Igazából szerelem?-vette el az éjjeliszekrényemről azt a filmet amit már ezerszer megnéztünk együtt.
-Hozom a kukoricát.-vergődtem ki a takaró fogságából.
-Karamellás kukorica?-fogadott egy mosollyal az arcán anya.
-Honnan tudtad?
-Péntek van.Kitalálom mit néztek,Igazából szerelem?
-Gondolat olvasó vagy.
-Csak ismerlek titeket,átmegyek Anne-hez. Jók legyetek és ha lehet,ne robbantsátok fel a házat.
-Nem is csináltunk még egyszer se olyat.
-Csak felgyújtottátok a függönyt.
-6.-ba.
-Nem baj.-lépett ki az ajtón.
Magamhoz vettem a kukoricát és vissza mentem az emeltre,Harry el rendezte a kispárnákat az ágyon ahogy mindig,hátát a falnak támasztotta és megpaskolta a helyet maga mellett.Be bújtam mellé,az ölembe tettem a kukoricát és elindította a filmet."

Részlet a 45.részből:
,,Nehezen fújta ki a levegőt, kezét az arca elé tette, mellkasa szaporán emelkedett fel-le.
-Ne haragudj.-haraptam keményen az ajkamba.
-Semmi baj.-emelte el a kezét az arca elöl és elmosolyodott.
-Ki vagy te, és hová lett Harry?-néztem rá nagyra nyílt szemekkel.
Halkan felnevetett, megdörzsölte az arcát, beletúrt a hajába és feltápászkodott. Nem hagyhattam, hogy kimenjen. Megfogta a kilincset, felpattantam az ágyról, megfogtam a pólóját és ezúttal én nyomtam a falhoz. Pipiskedve hajoltam az arcához, ajkai elnyíltak miközben lehajolt hozzám.
Éreztem a kemény pontot a nadrágjában, széles mosoly szökött az arcomra, az ajkaihoz hajoltam és lágyan megcsókoltam. Halkan felnevettem amikor szorosabban fogta át a derekam és rekedtesen felnyögött.
-Milly! Ha aludni akarsz velem ma este, akkor ne csináld ezt!
Elmosolyodtam és elszakadtam az ajkaitól.
A hajába túrt és gyorsan kiment, megráztam a fejem és a szekrényhez léptem. Kivettem egy rózsaszín pólót és tiszta fehérneműt, a hajamat összefogtam egy kusza kontyba és a fürdőszobába mentem.
Bezártam magam mögött az ajtót és vetkőzni kezdtem, nem nyugodtam meg teljesen, a kapcsolatunk nagyon törékeny és bármikor jöhet egy olyan dolog amin összekapunk. Beálltam a kellemesen meleg víz alá, felemeltem az arcomat és hagytam, hogy a víz végig csorogjon rajtam. 20 percig csak álltam és csak később kezdtem el tisztálkodni, megmostam a hajam és miután végeztem, még ráérősen megtörülköztem és bekentem magam testápolóval. A hajam vége kezdett megszáradni és lágy hullámokban beterítette a hátam, felöltöztem, még utoljára megnéztem magam a tükörben és eldöntöttem, hogy nem fogok azon görcsölni, mi lesz velünk ha mégsem megy. Most boldog vagyok, és azt hiszem ő is az. Éljünk a mának.
A tükörképemre mosolyogtam majd megfordultam és kilibbentem a fürdőszobából, Harry az ágyamon ült egy szál boxerban és unottan bámulta a tévét. Mosolyogva vetődtem le mellé, fejemet az ölébe hajtottam és az arcát fürkésztem."


Prológus:
Azt hittem,spontánnak lenni jó dolog. Gondolkodás nélkül belevágni az első hülyeségbe ami eszedbe jut. Ám elsőre minden jó ötletnek tűnik, egészen addig,amíg rá nem jössz mekkora hülyeséget csináltál, de persze addigra már késő. Mert az élet rendje az, hogy mire az az idióta rájön mit csinált, addigra már késő. Hiába küzdesz, hiába próbálod jóvá tenni, az már senkit nem érdekel. A fejedhez vágják, hogy mekkora egy barom vagy, hogy csalódtak benned, és ami a legjobb, abban a percben még te érzed magad sértettnek, egészen addig, amíg egyedül nem maradsz a gondolataiddal, és a szépen lassan rájössz, mindenkinek igaza van. Pofátlanul feladni a biztost egy ingatag butaságért, egyáltalán nem jó ötlet. Akkor viszont én sem gondolkoztam, csak úgy mint általában, Louis Tomlinson belevágott egy hülyeségbe úgy, hogy egy cseppet sem gondolkodott. Mert már miért is gondolkodnék? Régebben én osztottam az észt Harrynek, amikor úgy láttam, átesett a ló másik oldalára, a lányok bűvkörébe. Most már tudom, milyen könnyű odajutni, kiszállni pedig csak nehezen lehet, és azt is csak akkor, amikor rádöbbensz mit is tettél. Kivéve ha használod az eszed, mert az nem azért van ott a fejedben, hogy kitöltse az ürességet. Ha én használtam volna, nem tettem volna meg először, és pláne nem folytattam volna. Volna...
Nagyon is megtettem elsőnek, és fojtattam is,de semmit nem lehet sokáig titkolni, főleg ha a neved naponta elhangzik a tévében. Ha aznap otthon maradok, nem veszítem el a fejem, akkor nem ismerem meg, nem csinálok sorozatban meggondolatlan dolgokat. Nem veszítem el Őt. 
De nem maradtam a seggemen és sikerült elkövetnem életem legnagyobb baklövését, ráadásul ebből sorozatot csináltam. Olyan dolgot, illetve dolgokat tettem, amit tudom, hogy én magam sem bocsájtanék meg. Sőt, ha ezt valaki valamelyik húgommal teszi meg, tudom, hogy én magam kerestem volna meg, hogy még a szart is kiverjem belőle. Mégis, hiú reményként él bennem, hogy egyszer talán sikerül jóvá tennem mindent, és elnyerem a bocsánatát.

Részlet a 16.részből:
,,Az ujjai az állam alatt voltak, bennem pedig megfagyott a vér. Az ujjaimat a csuklója köré fontam és elhúztam onnan, de akkor a másik kezét tette az arcomra és bámult rám nagy szemekkel.-Alex?
-Hagyj.-suttogtam.
Az ujjaim a csuklóján pihentek, a másik kezét is rátette az arcomra, én pedig lassan csordogáló könnyekkel meredtem a zöld szempárba, amely pofátlanul rabul ejtett, ami még senkinek sem sikerült egy jó ideje.
-Hogyan?
-A francba!-léptem hátrébb tőle és ellöktem a kezeit de azonnal utána kapott és a mellkasához húzott.
-Te is tudod ugye, hogy mi...
-Csak ne mond ki!-suttogtam és lehajtottam a fejem.
-Nem értem.
-Mi ebbe olyan nehéz?-léptem hátrébb és némi haraggal néztem rá. 
-Csak te...
-Én?-vontam össze a szemöldököm.-Belőlem nem nézed ki, Harry?
-Ne sírj!-lépett volna közelebb de azonnal hátrálni kezdtem. 
Kiabálni lett volna kedvem, ehelyett alig jött ki valami a számon. Nem terveztem be mára, sőt, egyáltalán semmikorra nem terveztem, hogy rájön, gyengédebb érzéseim is vannak iránta mint kellene. 
Magamnak sem akartam, csak, így alakult... 
Míg nem figyeltem rá, belépett a privát szférámba és az ujjait az állam alá téve kényszerített, hogy nézzek bele a smaragdzöld szemeibe. 1 hónappal ezelőtt ő nem volt más számomra mint egy fiúbanda elkényeztetett és feltehetőleg meleg énekese, most meg itt állok vele Londonban-ami nem kicsit van messze L.A-től-egy parkban, és bámulok a szemeibe. Soha nem lepődtem meg még ennyire mint most. Ajkait hirtelenül az enyémre nyomta és a kezei a derekamra csúsztak miközben teljesen maga felé fordított. A szívem hevesen dobogott, a karjaim a nyaka köré fontam és belekapaszkodtam. Nem értettem semmit, de annyit tudtam, hogy köztünk biztosan soha nem lesz semmi. De abban a percben egy álomba ringattam magam és kiélveztem a formás ajkainak csókját. Előttem ő nem úgy viselkedett mint egy sztárfiúcska, olyan volt mint egy átlagos 18 éves aki élvezi az életet. 
Amilyen hirtelen jött a csókja olyan hirtelen húzódott el. Lehajtottam a fejem és a sáros cipőm kezdtem fixírozni, szaporábban vettem a levegőt, a tincseim az arcomba hullottak és eltakarták azt a néhány könnycseppet ami lecsordogált az arcomon. Néhány percig kínos csöndben álltunk, én nem néztem rá ő viszont engem bámult miközben nekitámaszkodott egy fának. 
-Gyere.-nyúlt a kezem után és egy pillanat alatt eltüntette az ő nagy mancsa közt.-Üljünk le.
Nem néztem rá, de engedtem, hogy a kezemet fogva vezessen egy pad felé.
-Mielőtt kimondanád, tudom, hogy nem jelentett semmit.-mosolyogtam fel rá keserűen és megtöröltem az arcom.
Saját magam sem értettem mi történt velem. Az undok, makacs, bunkó Alex akit magamnak kreáltam egyfajta védőborokként, és akivé lettem, most eltűnt, és megint az a lány vagyok aki néhány éve voltam. Unalmas, szánalmas, célpont másoknak, akik megaláznak, és mindig egy fiú miatt történik ez. 
Tudom, valószínűleg senki nem érti mi ez, de régen egyáltalán nem ilyen voltam. Szerettem a bátyám, kifejezetten jó viszonyunk volt, és még most is nagyon szeretem őt. Tipikus amerikai lány voltam, szerettem vásárolni, de leginkább könyveket bújtam és elvoltam a magam kis világában, aztán jött ő, kirángatott ebből és egyik napról a másikra felszabadultabb lettem, egyetlen éjszakára kellettem neki. Naiv voltam, csak 15 éves, lelkileg még egyáltalán nem készültem fel arra a dologra, és főleg nem terveztem előre, nem számoltam a következményekkel. Ő 2 évvel volt idősebb nálam, pofátlanul kihasznált majd otthagyott, azután kezdődtek csak a megpróbáltatások. Az iskolában közellenség lettem, mindenki piszkálhatott anélkül, hogy bárki is kiállt volna mellettem, aztán egy nap elegem lett és visszaszóltam az engem bántóknak. Természetesen kiprodukáltak, de én jobban éreztem magam attól, hogy kiálltam magamért, és ahogy teltek a napok én úgy lettem egyre keményebb és bátrabb velük szemben. Van akik szerint ez jó dolog, de bennem akkor fokozatosan meghalt az a kedves lány aki voltam és maradt helyette egy ilyen üres, nemtörődöm valaki, akit nem ismerek. Dean csak gyilkosságot kísérelt meg Alexissel szemben, a talpnyalói, és a talpnyalóinak a talpnyalói, és folytathatnám tovább, ők végrehajtották a tervet. Vagy talán én voltam, ki tudja, teljesen mindegy már. A lényeg az, hogy amit Dean elpusztított azt Harry feltámasztotta, de most mégis eltiporni készül. 
-Reméltem, hogy nem nekem kell kimondani.-mosolygott vissza szomorúan.-Barátok?
-Nem tudom mennyire menne, de legyen. 
-Alex, én, nem akarlak megbántani.-simított ki az arcomból egy hosszú fürtöt..."


Prológus:
A kórház folyosója egész kihaltnak tűnt, csak egy fiatal pár üldögélt csendes izgatottságban a műanyag székeken. A lány arcáról boldogság sugárzott, a fiatal férfi mosolyogva szorongatta a kezét.
Ha valaki a közelükbe megy biztos jól megnézi őket, hiszen mi lehet olyan megmosolyogtató egy kórházban?
Igen, a kórház egy olyan hely, ahol elmúlhat, s elkezdődhet az élet. Családok jönnek létre, ugyanakkor omlanak össze. Az emberek vegyes érzelmekkel lépnek be a kapuján, mindenkinek megvan róla a véleménye, ennek a fiatal párnak boldogságot hozott a hely. A férfi lábánál egyenlőre üres, halvány rózsaszín bébihordozó ringott előre-hátra, hasonló izgatottsággal várta, hogy egy apró teremtés befészkelje magát a puha szivacsba.
Eközben a kórház egyik üres, napsárgára festett szobájában, egy másik pár szipogva készült búcsút venni egy apró babától. A két éves Liam nem értette miért sírnak a szülei, azt sem tudta igazán, mi köze neki a kiságyban fülsüketítően szirénázó kisgyerekhez. Végignézte, ahogyan az anyukája pocakja napról-napra egyre nagyobb lesz, az most eltűnt, és helyette látott egy apró, sötét, kócos hajú, állandóan ordító babát, aki miatt a szülei sírtak. Nem értette, mikor, hol és hogyan került elő, de volt benne némi harag, amiért az anyukáját sírni látta.
A szülőknek túl nehéz lett volna megválni a barna szemű, mosolygós kisfiútól, de a bank a házukat fenyegette. A kis család nyugodt élete felborult, a kislány csak most született, és bár mérhetetlen fájdalommal, a pénz iránt érzett kegyetlen haraggal, Karen és Geoff úgy döntött, a most született gyermeküktől könnyebben válnak meg, mint a totyogó, beszédes kisfiútól.
Karen zokogva puszilta meg az apróság arcát, egy anyának borzasztó érzés, amikor meg kell válnia a gyerekétől, legyen az pár napos, vagy 30 éves. Ölbe kapta a fiát, s a férje karja alatt átadták a helyet annak a két embernek, akiknek mérhetetlen örömet okozott az alig pár napos, újszülött baba.
Karen erősen szorította magához az autójával brümmögő csemetéjét, próbálta azzal nyugtatni magát, hogy helyesen cselekedett. A ház és benne minden veszélyben forgott, meg akarta óvni a gyermekeit, Liamet mégsem tudta elengedni. Amikor férjével úgy döntöttek gyereket vállalnak, még minden rendben volt, otthont teremtettek maguknak, a kis Liamnek mindent meg tudtak adni, a fiatal anyuka második terhességének 5. hónapjában járt, amikor a problémák elkezdődtek. Nem tudta miből, hol és hogyan neveli fel a fiút, éppen ezért nem vállalta egy újabb gyerek nevelését, pedig az aprócska család hatalmas szeretettel várta a kislány érkezését.
Egy fiatal párnak - akiknek nem adatott meg egy saját gyermek öröme - hatalmas boldogságot hozott a kislány. Az első naptól fogva sajátjukként tekintettek rá, mindent megadtak neki, Stellának pedig fogalma sem volt róla, hogy akikkel él, nem a vér szerinti szülei. Hatalmas házban cseperedett fel, első lépéseit egy hatalmas kertben tette meg, a kislánynak megadatott a gondtalan, boldog gyerekkor, szerető szülőkkel, a nélkülözés szóba sem került.
Liamnek nehezebb sorsa volt. Szüleivel sokat költözködtek, úgy érezte a házak ahol elfoglalta az új birodalmát, egyre kisebbek és kisebbek lesznek, nem kaphatott meg mindent, de elfogadta és a nehézségek ellenére boldog volt. A kisfiúnak hatalmas szíve volt, öleléseivel elfújta a szülei problémáit. Különleges adottságokkal rendelkezett amiket ki is akart használni, megfogadta, hogy egyszer vesz egy hatalmas, gyönyörű házat szeretett szüleinek, és örökre elfelejtik a pénz okozta problémákat. Fogalma sem volt a húgáról, kinek megadatott a jobb sors. A fogadalmának eleget tett, sikereket ért el, barátokra tett szert - amikre már annyira vágyott, - a családjának végre megvolt mindene.
Ám egy nap - fáradtan hazatérve a barátaival végig hülyéskedett turnéról - a kezébe akadt egy fénykép, egy fénykép amely kérdéseket halmozott maga után, és egy titok, egy rég elfeledett, fájdalmas titok napvilágra került.

Részlet a 44.részből:
,,Azon gondolkodom, mi lenne most velem, ha végül kimondjaazt a konyhában, és most megint egyedül lennék, megint összeomlanék, mint akkor. Az események tulajdonképpen sorozatként követik egymást, mindig az tesz keresztbe nekem szándékosan vagy nem szándékosan, aki előtte fájdalmat okozott. A menedzserek és a pletykák miatt mentünk szét Perrie-vel, és most Perrie miatt akart velem szakítani Stella. Remélem, hogy ez megmarad így, hogy csak akart, és ez nem folytatódik. Mi lenne velem Stella nélkül? Mielőtt megismertem őt nem nagyon voltam akkoriban más, csak egy két lábon járó szomorú szerencsétlenség, aki előtte némi időközönként dührohamot kapott, szétdobálta a cuccait, tört zúzott, majd zokogva lapult meg valamelyik fal tövében. Határozottan nem az a Zayn voltam, aki voltam, és most vagyok, vagyis inkább 2 nappal ezelőtt voltam. Na, jó ez így elég bonyolult. Aztán jött ő, zavarba hozott, bosszantott, kölcsönösen bosszantottuk egymást, és lassan elérte, hogy belészeressek. Felforgatta az életem, ugyanakkor visszaterelte a helyes irányba is, mellette boldog vagyok. Nem tudom, rajta kívül voltam-e valaha bárkivel is ennyire boldog. Milliónyi emlék rohanja meg az elmém, önkéntelenül is mosolyognom kell, amikor a mosolyára gondolok, csillogó szemeire, ahogy apró keze elveszik az enyémben, nevetve fúrja arcát a nyakamba és ölelkezünk, csókolózunk. Ő tart egyben engem, ő nem hagyja, hogy összetörjek. Szükségem van rá, jobban, mint bárkinek bármi másra. Talán ezt majd Liam is megérti.
Amikor reggel kinyitom a szemem, és a karjaim már megint nem találják őt magam mellett, az arcom belefúrom a párnába, ami ontja magából a narancsos illatot. A szemhéjaim hirtelen újra nehéznek érzem, az illat közel sem olyan valóságos, mint amikor az arcom belefúrom a hajába, de jobb, mint a semmi. Olyan jó lenne csak egyszer úgy felébredni, hogy a háta szorosan simul a mellkasomhoz.
Adok magamnak néhány percet, majd korai kelésem miatt reménykedve indulok le a lépcsőn, hátha még vethetek rá egy pillantást, mielőtt Harry elviszi suliba. 
És igen, a nappali közepén áll, fehér tornacipőt visel és, ó, Istenem, a lábai teljesen fedetlenek. Nem ő a legmagasabb lány, akit ismerek, de a lábai olyanok, mintha sosem érnének véget, hosszúak, vékonyak de izmosak a rengeteg ugrálásnak és az örökös rohanásnak köszönhetően. Fenekét falatnyi rövidnadrág takarja, mely kiadja a kerek, csinos formát és szinte vonzza a tekintetem. Fehér pólóban van, aminek az alját begyűrte a nadrágjába, megborzongok, amikor hirtelen megpördül, a haja körbeszáll körülötte és egyenesen rám néz. A hasa annyira lapos, a pólója kiadja a darázsderekát és pont jó helyeken feszül rajta, a kezem magától indul meg és beletúrok a hajamba."


Prológus: Részlet!
Nem tudom, hogy az szerencse vagy szerencsétlenség-e, hogy én magamnál voltam életem talán utolsó pillanataiban, talán még nem is kattantam be, hiszen tudtam a nevem. Faith Freelove, bár lehet, hogy ez közel sem azt jelenti, hogy normális vagyok. Valószínűleg nem, mert ilyen könnyen feladom, egyszerűen belenyugszom abba, hogy hamarosan vége. Lenne miért küzdenem, van valaki akiért mindent legyőznék, de úgy érzem, már túl fáradt vagyok ehhez, különben is, ő erősebb, mint én.
-Niall.-suttogtam.
Felkapta a fejét, arcát néma könnyek áztatták, ő már akkor gyászolt, amikor még magamnál voltam. Fájt őt a mosolya nélkül látnom. Határozottan arra akartam emlékezni, a gyönyörű, tökéletes fogszabályzós mosolyára. Kék szemeiben nem látszott vidámság, jobban fájt őt így látnom, mint bármi más.
Görcsösen fogta a kezem, hüvelykujjával a kézfejem simogatta, közelebb hajolt hozzám, a hajába túrtam és gyengéden vontam magamhoz, puha ajka megtalálta az enyém, kezeim közé fogtam nedves arcát és erőtlen puszit adtam az arcára.
-Kérlek, mosolyogj.
-Nem megy.-rázta a fejét.-Majd ha jól leszel mosolygok, ha minden rendben lesz.-pislogott fölfelé.
-Niall.
-Ne mondd azt, hogy nem lesz.-nyelt nagyot.-Hamarosan hazaviszlek innen, Faith. Feleségül akarlak venni, gyerekeket akarok tőled, melletted akarok felébredni minden reggel, hallani akarom, ahogy vitatkozol a többiekkel. Elviszlek innen és valóra váltom az álmaid, boldoggá akarlak tenni.
Szipogva simogatta az arcom, a számat óvatos mosolyra húztam és kisöpörtem a haját a homlokából, szőke tincseibe már annyiszor beletúrt, hogy végül a homlokába hulltak. Fölém hajolt, a mellkasom elszorult egy pillanatra, nehezen vettem levegőt de nem foglalkoztam vele, ajka súrolta az enyém, kezei közé vette az én hűvös kezeim.
-Boldoggá tettél.-néztem a csodás, kék szemeibe.-Szeretlek.
-Faith.-döntötte homlokát az enyémnek.-Nézz rám.
-Fáradt vagyok.-sóhajtottam.
-Hé.-szorította meg a kezem.-Most nem aludhatsz, majd ha hazamentünk alszunk együtt. Faith, én nem vagyok fáradt, nélkülem nem szabad aludnod.
A háttérben ácsorgó fiúkra vezettem a tekintetem, Alexis Louis mellkasának dőlve zokogott, mindannyian fátyolos tekintettel néztek rám, de én nem voltam rosszul, csak fáradt voltam. A fejem oldalra billentettem, Niall kitartóan fogta a kezem és beszélt hozzám, de ennek ellenére egyre fáradtabbnak éreztem magam.
-Faith.-szólítgatott.-Nyisd ki a szemed, kérlek, hadd lássam azokat a gyönyörű szemeid, kicsim.
Fáradtan pislogtam rá, szeméből potyogtak a könnyek, soha nem sírt előttem, mindig csak mosolygott. Nem kellett géniusznak lennem ahhoz, hogy tudjam, most már rajtam nem lehet segíteni, a fejemben növekvő cucc legyőzött, nem tudok rá mit mondani, gyűlölöm azt a szót, hogy daganat, számomra csupán "a cucc" ami többszöri műtét után sem volt hajlandó kitakarodni a koponyámból. Korábban rettegtem ettől, minden napom félelemben telt, mert akármennyire is akarták titkolni előlem, tudtam, hogy én innen már nem megyek haza, viszont most furcsa nyugalom áradt szét bennem. Biztos voltam benne, hogy Niall majd jól lesz nélkülem is, mindenki jól lesz, mert itt vannak egymásnak.
-Semmi baj.-mozdítottam meg a hüvelykujjam a kézfején.
-Beszélj! Beszélj még.-kérlelt.
Az arcát néztem, mély levegőt vettem, az arcát akartam látni utoljára, a tekintetét, a mosolyát. Ha van valami az után, hogy nekem végem, akkor a nevetésére szeretnék emlékezni, hiszen ő mindig nevetett.
Ajkait most összeszorította és könnyes szemekkel simította ki az arcomból rövid tincseim, a hajamtól sosem akartam megválni, az évek alatt mindig csak a végéből vágattam picit, korábban egészen a derekamig ért, aztán beteg lettem és lenyírták. Az egészet, és én zokogtam. Tudtam, hogy muszáj és talán ez a legkisebb áldozat azért, hogy visszakapjam az egészségem, de akkor fájt, csúnyának éreztem magam, aztán egy ideig minden rendben volt és a hajam elkezdett nőni, először fiús lett, akkor szőkére festettem és kezdtem nyerni egy kis önbizalmat, mielőtt viszont megnőhetett volna, jött az újabb nyírás. Nem tudom, hogy miért nem tűnt el a fejemből az a cucc, azt sem tudom, hogy miért épp az én életem tartott idáig, hiszen én egyszer sem kerültem olyan helyzetbe, amikor azt kívántam, bárcsak meghalnék. Azon kevesek társaságát boldogítom még mindig, akik tinédzserkorukban is normálisak maradtak abból a szempontból, hogy nem vagdosták magukat és depresszióztak a nap 24 órájában, az más, hogy a többi szempontból valószínűleg én voltam az egyik legőrültebb ember a világon. Talán ezért akadtam össze azokkal, akiket a barátaimnak hívhatok, és Niall még az enyém, talán már csak percekig, lehet, hogy már annyi ideig se, de egyelőre Niall még az én barátom..."

Részlet a 6.részből:
,,Talán ismét csak napok, órák, jelentéktelen pillanatok kihagyása addig, míg újra el nem jön egy olyan emlék, ami megváltoztatta az életem. Furcsa volt ezt így látni, mint egy filmszalag, képek suhantak el előttem, majd minden belassult és az egyik képkocka beterítette a fejem.
A kezét fogtam, már egyáltalán nem voltunk bátortalanok, ujjaink ragaszkodóan fonódtak egymásba annak ellenére is, hogy még nem mondta ki egyikünk sem a hamarosan nyilvánvalót. A legtöbb, amit tettünk, hogy fogtuk egymás kezét, üdvözlésnél, búcsúzásnál és még néhány alkalomkor adtunk egymásnak egy puszit, valamint Niall gyakran becézett "Angyalom"-nak.
A Temze parton sétálva a vállának dőltem, a kellemes szél felkapta a ruhám, ijedten kaptam utána és lesimogattam. Galléros, combközépig érő, deréknál húzott fehér ruhát viseltem, a galléron és a vállrészen apró szegecsek fénylettek. Niall türelmesen megvárta, míg elrendezem a szoknyát, majd ujjaink újból egymásba kapcsolódtak és továbbandalogtunk. Fejemet a vállára hajtottam, míg ő elengedte a kezem és a derekam ölelte át, nem beszéltünk, nem volt szükségünk rá és néhány randi alatt valószínűleg már kitapasztalta, hogy én nem vagyok olyan beszédes, mint a fecsegős barátnőm. Ettől függetlenül tudtunk beszélgetni, egyre többet osztottunk meg egymással, néha csak úgy felhívott beszélgetni, amikor épp szünetet tartottak egy fotózás közben vagy stúdiózásnál. Betekintést engedett számomra az életébe, mesélt a fiúkról, akikkel gyakran találkoztam, beszélt a próbákról és arról, mennyire nehéz tökéletesen összehozni mindent egy turnéra. Ő többet beszélt, mint én, de nekem jól esett hallgatni. A hangjából mindig sugárzott a kedvesség és életkedv. 
Éjszakánként rendszerint tőle köszöntem el utoljára, akár sms-ben, akár egy hívással, reggel pedig, amikor kinyitottam a szemem már várt egy sms. Sosem hívott fel, mivel nyár volt és sehová sem kellett sietnem, nem keltem fel túl korán, ellentétben vele. Mindig félt, hogy felébreszt.
Néha meglepődtem azon, mennyi türelme van felém. Felfogta, és tiszteletben tartotta, hogy nekem mindenben, amihez fiúnak köze van ő az első. Szépen, lassan haladtunk. 
-Nem fázol?-kérdezte halkan, és végigsimított a karomon.
Fejemet megmozdítottam a vállán és nemet intettem, mosolyogva pillantott le rám, szemeimet zavartan lesütöttem. Pillantásával képes volt minden körülmények között zavarba hozni. Egy pillanatra megtorpant, majd újra elindultunk. London fényei megvilágítottak minket, láttam a London Eye-t, melyre már volt szerencsém vele felmenni. Megálltunk egy padnál, amit nem ért annyi fény.
-Leülünk?-kérdezte halkan.
Aprót bólintottam, levette a cipzáras pulcsiját és a padra terítette, mindketten leültünk rá, szorosan egymás mellé. Mutatóujjával a kézfejem simogatta, egymásba fonódó kezeink a combján pihentek.
Néhány percig szótlanul néztük a vizet, elképzelni sem tudtam volna ennél nyugodtabb helyzetet vele.
Szőke haján megcsillantak a távolból érkező fények, London még ilyen késői órán is nyüzsgött.
-Gyakrabban kellene eljönnünk ide.-szólalt meg halkan.-Ritkán van részem ilyen nyugalomban..."

Véleményem:
Hűha, nehéz most mindazt szavakba önteni, amit ezek a történetek adtak nekem, de 
megpróbálom. Emlékszem, minden nap izgatottan vártam, hogy Nessa 
fel tegye az új részt, és amint megláttam, hogy felkerült, rögtön el is olvastam. 
Nessa első blogja ez Elloptad a szívemet és ezt követte a többi. (Időrendi sorrendbe
linkeltem be őket.)
Én először a My best friend, Harry Styles or not?-ot olvastam amit már akkor imádtam.
Akkoriban kedveltem meg a bandát, és ennek a blognak köszönhetően szerettem meg őket. 
Mikor ezt elkezdtem olvasni akkor már Nessa befejezte ennek az írását, és én mikor az olvasásának
a végére értem, sajnáltam, hogy vége lett. Aztán valahogy rátaláltam az Elloptad a szívemre amit még akkor elkezdtem olvasni. Imádtam Nessa és Harry kapcsolatát és ahogy az író Nessa fogalmazta ezt meg.
Mikor a történet oda jutott, hogy Nessa elmegy, bevallom sírtam. Szörnyen sajnáltam Harryt,
ugyanakkor azt is, hogy útjaik külön válnak. Aztán mikor a történet vége felé Harry rátalált
Nessára, nagyon boldog voltam, hisz ki ne lett volna az? Kis idő múlva ennek a történetnek
is vége lett és ez a blog is bezárult, de Nessa nem tétlenkedett, megnyitotta a 3. blogját is.
Ennek a főszereplője Louis volt. Hihetetlen ahogy Nessa leírta Alex és Louis érzéseit. Bevallom ez volt 
az egyik kedvenc blogom Nessa alkotásai közül, a másik pedig az Elloptad a szívemet és 
a még mindig működő SWCML. Ez is egyszerűen fantasztikus csakúgy mint az előző 3.  Zayn és Stella
titokban tartott kapcsolata sok izgalmat vált ki a történetben. Sajnos ennek a történetnek is
hamarosan vége lesz, de Nessának van még egy folyamatban lévő blogja, ez az Angel.
Ez egy Niall Horan fanfiction, ami szintén fantasztikus. Ahogy leírja Faith érzéseit, áh néha 
a hideg futkos a hátamon.
Nos, nagy vonalakban ennyi lenne az én véleményem, de erről még órákat is tudnék beszélni.
Remélem nektek is megtetszett valamelyik blog, és csatlakoztok Nessa olvasói köréhez.


2 megjegyzés:

  1. Drága, drága Anastasia!
    Hát, erre nem számítottam. Amikor megláttam, hogy mit írtál egy ideig csak pislogtam, hogy "Mi van? Ez biztosan nekem szól?" Aztán feljöttem az oldalra és valóban az én nevem volt leírva. Nagyon köszönöm, hogy időt szántál arra, hogy meglepj ezzel a blogajánlóval. Nagyon szépen köszönöm az összes szavad, és minden dicséretet! Elképesztően hálás vagyok! <3
    Ölel: Nessa. xx

    VálaszTörlés
  2. Drága Nessa!
    Nagyon örülök, hogy örömet tudtam neked szerezni vele. A szavaim pedig teljes mértékben igazak, mert imádom a blogjaid és az írásod. Remélem még sok történetet olvashatok tőled! <3
    Ölel,
    Anastasia B.

    VálaszTörlés